Sok minden történt, amióta nem írtam. Könnyebb volt egy irodából könyvek és inspiráló videók alapján okoskodni, mint valóban megtapasztalt élmények alapján valami személyeset írni, feltárva a szívem és vállalva, hogy valakinek ez nem fog tetszeni. Azaz biztos, van, akinek nem fog. 

Alsómocsoládon jártam Jövő-szövő II. műhelyen, ahol leköltözni vágyókkal beszélgettek a hely képviselői, így Dicső László, a polgármester, a helyi kultúr/teleház vezetője és ott lakók.

Ötleteltünk, hogyan lehetne egy vidéki, kicsi és nagyobb városoktól azért egészen távol eső helyet mégis csábtóvá tenni a beköltözők számára. A hely gyönyörű, a nyugalom megvan, az önkormányzat oldaláról egyértelmű az elköteleződés a fejlesztés mellett. Munka azonban kell, ahhoz, hogy a vidéki idill ne változzon nagyon gyorsan rémálommá. 

Vágvölgyi-Gusztáv Pabló és Szép Éva az Inspi-ráció egyesület részéről vázolta egy közösségi vállalkozás lehetőségét és a pályázatot, melynek keretein belül azokat várják, akik szeretnének leköltözni és aktív szerepet vállalni a lehetőségek alakításában és abban, hogy olyan legyen a hely, ami számukra is komfortos. Ezzel kapcsolatban létre jött egy oldal, amit szeretettel ajánlok! 

https://www.facebook.com/alsomocsoladjovoszovo/?ref=br_rs  

Ismét elolvastam egy könyvet. Takács-Sánta András: A közlegelők komédiája volt a társam az elmúlt néhány napban. Tetszett is meg nem is, többek közt ez motivált arra, hogy életemben először pénzt áldozzak tudásra. A Kisközösségi Program keretében szervezett, Takács-Sánta Andrá által vezetett 10 hónapos Humánökológia tanfolyamra iratkoztam be, be is fizettem az első részletet, így már nincs visszaút. Kiváncsian várom a találkozást hozzám hasonló gondolkodásúakkal és a lehetőséget a párbeszédre, ötletelésre. Hiszem, hogy közösségben minden elérhető, egyedül azonban annál jóval kevesebb.

Gyüttment Fesztivál 2018., szakdolgozat, Humánökológia tanfolyam, jövök! 

A kép forrása: www.kiskozossegek.hu

Ismét lehetőségem nyílt olvasni. 

A Kisközösségi program keretein belül megjelent Építőkockák egy új világhoz majdnem egy olyan könyv, ami összefoglal és magában hordoz mindent, ami mostanában foglalkoztat: fenntarthatóság, ökologikus gondolkodás, közösségi létezés, szociális vállalkozás, de van olyan, ami egyelőre csak bennem van és nem köszön vissza a lapokról, illetve, a békamentés személy szerint engem nem tudott megmozgatni. 

Oda szeretnék kilyukadni, hogy ez egy nagyon jó könyv, ajánlom! Sorvezető és gondolatébresztő, aminek mentén nagyon jól el lehet indulni. Mindenképpen várom a folytatást, ami részletesebb történeteket ígér. És bízom benne, hogy az a bizonyos  “új világ” egyre többféle “építőkockát” tartalmaz majd, egyre többen kezdenek el gondolkodni rajta, hogy hogyan lehetne jól és minőségi módon élni, úgy, hogy ne a fogyasztás és a birtoklás határozza meg a boldogságunkat, hanem a jelenlét és a kapcsolódás - emberekhez, a környezetünkhöz és önmagunkhoz. 

www.kiskozossegek.hu/epitokockak 

Ismét eltelt egy év, újra egy mozgalmas és tanulságos. 

Dolgoztam egy évig egy jó ügy szolgálatában a tápláléklánc legalján. Itt lehetőséget kaptam, hogy részt vegyek egy Ifjúsági Vezető Képzésen Herrschingben, ahová csak remélni tudom, hogy egy év múlva önkéntesként mehetek majd el. Nem gondoltam volna, hogy tényleg “worldwide” ennyi ember van, aki vidéken, mezőgazdasággal, közösségekkel, képzésekkel, lehetőségteremtéssel foglalkozik és ennek van szakmai megalapozottsága. Köszönöm az életnek, hogy ebben részem lehetett! Azóta is motoszkál bennem az ott készített akció-tervem: kéne egy kis manufaktúra valahol messze mindentől, a természet lágy ölén, egy apró faluban, ahol használt ruhákból, anyagokból varrnánk táskákat a helyiekkel és a városi hipstereknek adnánk el őket. Munkahelyteremtés, újrahasznosítás, város és vidék kapcsolata. Tökéletes az idea, még pénzre és bátorságra van szükség a megvalósításahoz.

Amikor megelégeltem az excel-pötyögést és a sablon-telefonálást, elhagytam a jó ügyet, úgy gondoltam, magam is tudom ezt szolgálni, nem kell hozzá a szervezeti struktúra és mindaz, ami ezzel jár. Ezt a döntésemet két havi munkanélküliség és ezzel együtt cél-nélküliség követte. Rá kellett jönnöm arra, hogy annyi belső erőm és céltudatosságom még nincs, hogy magam strukturáljam az életem. A szabadúszás ideje még várat magára, egyelőre kell a biztonság. 

Ha már munkám nem volt, önkénteskedtem, hátha megtalálom az irányt és valami értelmes bevételu forrást is idővel. Időgazdálkodás képző lettem a Láthatatlan Egyetemen, ami a fent olvashatóak alapján elég ironikus, dehát, aki nem tudja, az tanítja, ugye. Mindenesetre kihívást jelentett kiállnom emberek elé és érdekessé tennem azt, amiről titkon mindannyian tudtuk, hogy szép-szép, de kevesen fogjuk mindezt tényleg hosszú távon alkalmazni. Ezt a pályát a városi jómódú egyetemisták játszóterének éreztem, talán egy kicsit az is. Én is játszottam hát néhány alkalommal itt. 

A Bagázs Párbeszéd a roma nőkért programjában interjúkat készítettem telepi roma asszonyokkal, akik egészen más megvilágításba helyezték számomra a házasságot, anyaságot, nőiességet és hűséget. Mindez sokka egyszerűbb és evidensebb, mint, ahogy korábban gondoltam. Ezt köszönöm nekik. 

Időm azért van ilyen hosszasan írni, mert társadalmilag rendkívül hasznos, alkotó munkát végző gyakornok vagyok egy multinál. Magam sem tudom, hogy ezen sírjak, vagy nevessek. Minden esetre örülök, hogy ide is eljutottam. Egészen más, mint bármi, amiben eddig részem volt. Tanulságos. És nem utolsó sorban sokat tudok olvasni és gondolkodni. Szóval jelen helyzetben ez a legjobb, ami történhetett velem. Ez a hely megadja a biztonságot az időm strukturálása és a bevétel szempontjából, de egyébként elég szabad vagyok. 

Itt olvastam el Farkas Judit könyét: Leválni a köldökzsinórról címmel. Sok mindent megvilágított számomra. 

Illetve itt készültem fel a Debreceni Durkó Máryás Konferenciára, ahol azt hiszem megkezdtem a tudományos pályámat az első tyúklépéssel. Konzulensem társaságában előadtunk a kulturális inkubátorházakról. Szóval, szakdoga; TDK, vigyázzatok, jövök! 

Egyébként pedig jógázok, jógázgatok, de, talán, ha leírom az kötelez és kicsit rendszeresebben fogom csinálni. Szóval, kijelentem: jógázok! :) 

Jelenleg pedig várom a Gyüttment Fesztivált, amire végre el tudok menni, van jegyem, közel lesz hozzám és azt hiszem, a 3. évre én is elég közel kerültem ahhoz, hogy itt legyen a helyem. 

Szinte pont egy éve írtam, úgyhogy cirka egy évet töltöttem az élettől távol. Először egy nagyon kellemes burokba kerültem, ami nagyon hamar vált élhetetlenné. Egyszerre volt gázkamra és bordélyház. Egy év után ismét megszültem saját magam. Most így vagyok. Szülés lesz még, burok nem.

Amíg nem voltam írók közt, azt hittem írónő akarok lenni. Most már inkább csak azt gondolom el, milyen életet akarok élni, hogy milyen címkét aggatok magamra, vagy aggat rám más, már mindegy. 

Ez alatt az év alatt ott találkoztam a legértékesebb emberekkel és láttam valóban nagy dolgokat, ahol nulla forint fordult meg, valódi értéket pedig sem milliókkal, sem befolyással nem sikerült senkinek vásárolnia.

És, ha a pénz ellen vagyok, miből élek? Én is pénzből, egyelőre így tudok. Most viszont a munkámat és az időmet fizetik meg és nem a lojalitásomat. Másfél éve azt sem tudtam, hogy van ilyenem, most már világosan látom, hogy nem, nincs! 

Furcsa kombináció, de létezik, léteznie kell, mert ez vagyok én, akarom mondai, talán majd egyszer ez leszek, ha elég erősen hiszek benne. Hiszen fiatalként azért vagyunk tele álmokkal, hogy, ahogy növekszünk, legyen mire vágynunk és miért cselekednünk.

Sok élet történetét hallottam már és nagyon remélem, hogy legalább még százszor ennyit fogok. Sajnos akármennyire is bízunk a kiszámíthatóságban és igyekszünk mindent megtenni egy bizonyos cél érdekében, valahogy úgysem pont az fog bekövetkezni. Persze, most látszólag ellentmondok magamnak, de talán mégse.

Sok remény alapból bukásra lenne ítélve a józan ész törvényei alapján és mégis, igazi csodák folytán, de néhány álom képes megvalósulni. Ezért nézünk sablonos amerikai filmeket, amelyekben az életképtelen senkik egy nap szuperhősként kelnek, vagy beléjük szeret a világ legszebb embere. Erre vágyunk mindannyian, csodára, a lehetetlenre. De inkább ülünk a kanapén, megnézzük a filmet, majd sóhajtunk egyet, legyintünk és azt mondjuk, az élet nem ilyen, buta voltam, hogy egyáltalán ilyesmit néztem, velem úgysem történik ilyesmi.

Ebben pedig igazunk is van. Ugyanaz egészen biztosan nem fog bekövetkezni, de még csak hasonló sem. A mi felelősségünk az, hogy a kanapén való szipogás helyett építsük fel magunkban a saját álmunkat és kezdjünk el benne hinni. Minden álom megvalósításához kell egy terv és van egy első lépés, amit meg kell tenni, innentől már csak az a dolgunk, hogy ezt megtaláljuk, utána pedig már lesz valahogy.

Mindigis csodáltam a háborúból és munkatáborból hazatért embereket, ezernyi "lehetőségük" lett volna meghalni, sőt, naiv gondolat lett volna részükről hinni abban, hogy ennek egyszer vége lesz és hazajöhetnek a családjukhoz, vagy egyszer családot alapíthatnak. A nagyapám nem tudom mire gondolt és mire nem az 5 év alatt, de épségben hazaért. 5*365 napja alakulhatott volna szerencsétlenül, de nem így történt. Az első napon egészen biztosan nem gondolta volna, hogy ennyi ideig fog tartani, és, ha ennyi ideig fog tartani, akkor ő valaha hazakerül, mégis így lett.

Az ember legmerészebb és legirreálisabb vágyai válnak valóra. Akkor ő ott hitt az életben maradásban és ez megadatott neki. Nagyobb szerencséje azt gondolnánk, soha nem is volt az életében, pedig igen. Túl sokat kapott volna az élettől? Nem. Tudta, hogy egyedül a szerencse segíthet rajta, így bízott benne, így az élete fordulópontjain az mindig mellészegődött.

Nekem már túl jó világom van, azért 1-2 dologban bízhatok a szerencsén kívül, én mégis olyasmiről álmodok, amiben csak a szerencse segíthet, úgyhogy nincs más választásom, mint hinni!